A kávé meg
én...
Tizenkétéves
koromban, amikor egy alkalommal a keresztanyámnál nyaraltam, történt meg
első találkozásom a KV-val.
Babinéni ( a keresztanyám ;)) főzte nekem életem első kávéját egy
gyönyörű, napos délutánon. Kedveskedni akart vele, meg jelezni, hogy
a felnőtté, nagylánnyá válás útjára lépek ezáltal is.( Ez
a nagylánnyá avatás első lépcsőfokának volt tekinthető...)
Szóval milyen is
volt ez az első találkozás? Mit is mondhatnék ... nem fogok kertelni: nem volt
szerelem első látásra. Olyannyira nem, hogy az első korty után megfogadtam
magamban, hogy én soha, de soha ne fogok ilyen rossz löttyöt inni. Mit
szeretnek ezen a felnőttek??? Na
jó....az illat, az OK, DE semmi más - keserű, sötét, semmi bizalomgerjesztő
nincs benne. Mi a fenét lehet ezen szeretni?
Félénken kicsit,
de őszintén megmondtam a keresztanyámnak, hogy nagyra értékelem én
a gesztusát, meg aranyos volt tőle ez az egész ...de ha nekem ezt
a lőtyét meg kell innom, abba én kipurcanok.
Később,
egyetemista koromban, mikorra már kihevertem a tinédzserkori kávétraumámat,
fokozatosan – az éjjelbe nyúló tanulások miatt, na meg a jó kis kávéházi
csevegések miatt is - egyre inkább rászoktam a kávézásra.
Ma meg nem tudom
a napomat elképzelni egy-két finom, krémes, illatos, gőzölgő kávé nélkül.
Imádom a kávét.
